DÁTÉ Kupa, Bátonyterenye

Szombaton délelõtt szép számmal gyülekeztünk a bátonyterenyei DÁTÉ panzió elõtt, ahol elsõ alkalommal rendeztek szlalomversenyt. A pálya túlnyomórészt aszfalt volt, egy murvás parkolóhellyel megspékelve, ahol 3 bólyát kellett megkerülnie a végsõ nevezés szerinti 33 versenyzõnek.

Legnagyobb meglepetésemre egyike lehettem azon keveseknek, akik belülrõl is élvezhették a pálya vonalvezetését, ráadásul Géza-01 anyósülésében. Mikor ezt tudatták velem, egy laza gyomorgörccsel nyugtáztam szerencsémet. Ettõl a perctõl a vigyort hosszú órákig nem lehetett levakarni ábrázatomról. Ez az idegesség nem sokáig tartott, hisz a verseny elõtti bemutatón három ladás tekergette a kormányt, köztük Géza is, és a látottak egy kicsit elfeledtették azt, hogy hamarosan mi vár rám. Úgy a 20 rajtszámú autó környékén (Géza 29-es számot kapott) kezdett visszatérni a gyomorgörccsel vegyes tenyérizzadás. Aztán eljött az idõ: Higgins segített bekapcsolni az övet, aztán irány a rajtvonal. A rajtra történõ várakozás már megalapozta az adrenalinszintet, pedig még egy métert sem tettünk Természetesen már a kijáróból is keresztbe értünk ki az aszfaltra, hatalmas ováció közepette. Felemelték a zöld zászlót, és elindultunk. A rajt utáni pillanatokban már keresztben volt a jó öreg zsiguli de úgy, hogy a fotocella meglepetten pislogott a lada jobb "szemébe". A rajt után egy csiki-csuki következett, ahol az autó tökéletesen merõlegesen állt az út vonalára. Ekkor fordultunk be egy szûk utcára amin a két árok között alig több mint egy autó hossznyi hely volt. Itt egy jobb húzós és egy hidas lassító után visszafordító következett, ahol természetesen meg sem álltunk 4 körig, aztán vissza a "fõtérre" ahol már sokan vártak. A célegyenesbe tökéletesen keresztben kibukkanva a jobbos kanyarból az ott állók elõször a lada bal ajtajainak kilincsét látták, de nem sokáig gyönyörködhettek eme látványban, mert befordulva a lassítóba már a jobb ajtókat lehetett látni az én vigyorgó képemmel egyetemben. Itt egy kis egyenes következett, de itt sem sikerült egyenesen közlekedni. Három bólya közti lassító és két derékszögû kanyar után érkeztünk a parkolóba, ahol a már említett három bólyát kellett kerülgetni. Minden bólyát egyszer kellett körülautózni, mi e penzumot három-négyszeresen túlteljesítettük. Visszafelé már "csak" szlalomozni kellett, aztán a célegyenes, és jöhet a második kör.

Nos itt értem el arra a szintre, hogy a görcsös kapaszkodás helyett integetésre használtam kezeimet így buzdítva nagyobb ovációra a közönséget. Bár nagyon nem kellett fáradoznom. A második körben szinte lekopíroztuk az elsõ kört. Az igaz, hogy a szûk utcai húzós jobbosban meglepõdtem, mint faltörõkos a fotocellán, ugyanis kicsit besokaltunk, és hivogatóan tátongott alattunk egy méretes árok. Megálltunk a szélén és fellégeztem, de kissé korán, mert Géza azzal a lendülettel visszanyomta egybe és már forogtunk is az árok szélén, aztán go tovább.

A célbaérkezés után még forogtunk pár percig, rákenve az aszfaltra pár réteget a gumi futófelületébõl, tovább rontva a nézõk hangszálainak épségét, valamint fokozni a már így is elég széles vigyort képemen.

Az igazán meglepõ az volt e négy perc körüli autózás során, mikor éreztem hogy az autó csúszik mondjuk balra teljes erõvel, aztán a következõ pillanatban már a másik irányban hat rá és ránk a gravitáció. Nagyon élveztem, amikor a forgások közben az autó orra szinte hozzáért a bólyául szolgáló gumikhoz, és így autóztuk körbe-körbe. Nagyon jó volt érezni a kigyorsításoknál az autóban lévõ erõt, és azt, hogy ezzel az erõvel úgy gazdálkodott Géza, ahogy kellett, annyi gázt adva, hogy pontosan addig csússzon a gép, ameddig szükséges a szép és látványos autózáshoz. Szóval a földi törvények megkérdõjelezésének határán autóztunk, ami hatalmas élmény volt számomra, és jó ideig kellemes borzongás fut végig rajtam, mikor erre a pár percre gondolok.

Scatman (Korcsok Csaba)